Hyouge Mono (2011-12)

A Sengoku-korszak… Japán történelmének egyik legzűrösebb pontja. Sokan úgy tartják, hogy az egyik leginkább vérrel áztatott japán korszak. Tény: a csaták és az összecsapások sorozatosak voltak a hadurak közt, míg a császári hatalom nem ért többet egyetlen hivatalos papírformánál. A hadurak kényükre-kedvükre háborúzhattak egymással, de aki a kiotói császári palotára tört, méltán tekinthették, hogy a császári címet is magához akarja ragadni, vagy ami még rosszabb: sógunként uralkodni az ország és más hadurak felett. Így ezt mindig is igyekeztek megakadályozni, amíg Tokugawa Ieyasu ki nem használta az alkalmakat és a Toyotomi Hideyoshi, illetve Oda Nobunaga által kitaposott ösvényt nem kezdte követni; s ezzel egy majd’ 150 évig tartó folyamatosan háborúktól fűtött kornak a végére tette rá a pontot 1604-ben.
Ebben a polgárháborús időszakban járunk, annak is közel utolsó 50 évében, amikor Oda Nobunaga árnya vetődik a japán földekre. Mégsem ő a főszereplőnk, mint ahogy azt megszokhattuk a korábbi művek nyomán, hanem egyik csatlósa: Furuta Sasuke, egy művészetbolond figura, akit nem érdekel az akkori ismert japán világot megrengető háborúsorozat, amíg van valamilyen művészeti érték, aminek hódolhat, többek közt a tea és a teaceremóniához szükséges dolgok…

Bizony, ez a bekezdés cím sokat elárul. Történelmileg az 1560-as években kezdünk, mikor Oda Nobunagát Matsunaga Hisahide (újra) elárulja. Vagyis kapunk történeti szempontból egy igazán történelmileg hű sorozatot, amely már (és ezt merem kijelenteni) hiányzott a palettáról. Igaz, ott volt a Sword of the Stranger, de valahogy az sem volt az igazi. A történet során rengeteg a kulturális utalás (különféle híres és hírhedt tárgyak nevei), amely még hitelesebbé varázsolja a sorozatot, csak igen kérdéses, hogy jó irányba-e. Oldva ezt a kissé feszengős keretet, mellétoldották a komédiát, amelyet főleg a karakterek jelleme, olykor külleme, máskor viselkedésük fakaszt. Meg szerintem akkor már mondani se nagyon kell, több epizódrendező és forgatókönyvíró is dolgozik rajta.
Az animáció is igazán csinosra sikerült, egy ilyen kaliberű sztorihoz illik is a realista ábrázolási forma (még ha Nobunaga szakálla a női fanszőrzetre is emlékeztet). Egyes pofavágások meg már egész komolytalanra faragják az egészet, így emelve a komikus hangulatot. A karakterábrázolás is teljesen rendjén van, jobbára látszik, hogy régi ábrázolásokat is nézegetett az eredeti alkotó.
A hangok terén az effektek nagyon eltaláltak, történelmi sorozathoz híven jól válogatott. A hangulatot nagyon jól megadják a jelenetekhez, ahogy a szinkronszínészek is, akik kitesznek magukért a kissé régiesített japán hanglejtéssel és beszédstílussal, szamurájos pökhendiséggel. Az opening egy meglepően könnyed dallamra épít, elsőre igencsak unalmas tűnő darab. Mégis van egy olyan klasszikus, nosztalgikus hangulata.

Aki történelmi hűséggel vödörszámra nyakon öntött animét akar nézni, az már jó helyre tévedt. Egy kellemes, történelmi komédia ehhez illő grafikával. Kell más?